8.fejezet

8.Fejezet-Vallomás:

Még mindig ott ültem a jéghideg kövön és zokogtam.igazából én sem nagyon tudtam miért is.Egyszerűen csak lavina szerűen zúdultak rám a régi emlékek, ami nem is olyan régen történt.Hiszen csupán fél év telt el, ami valljuk be nem olyan sok.Még frissen élnek bennem az emlékek.A csókok ,ölelések, minden ami Robbal és velem kapcsolatos.Jelen pillanatban átkoztam a napot amikor visszajött Los Angelesből.Nem hiányzott ez nekem.Úgy éreztem teljesen kétségbevonhatók az érzéseim Lucassal kapcsolatban.De szeretem őt, lehet hogy nem annyira mint Robot szerette, de az életem fontos része.Nélküle most sehol sem lennék, nagyon  hálás vagyok neki.

De ez a csók, most mindent felborít.Nem tudom megmagyarázni magamnak de élveztem, és csak arra gondoltam hogy még , még többet akarok.A külvilág mintha megszűnt volna , és csak ő és én voltunk a teremben.Nem gondoltam sem Lucasra , sem aminket figyelő társaságra, csak őt akartam reménytelenül.

Még mindig sírtam, bár már koránt sem annyira mint pár perccel ezelőtt.Bementem a legelső szobába ami utamba került.Ki kellett tisztítanom a gondolataimat, így nem mehettem le.Túlságosan is feltűnő lett volna és mindenki kérdezősködni kezdene. amire nincsen szükségem.

Szóval csak feküdtem az ágyon és gondolataimba merültem.Amikor hirtelen kopogásra lettem figyelmes.

-Gyere be.-mondtam az ajtón keresztül, bár nem akartam most senkivel sem beszélni, ilyen állapotban nem.

Az ajtó csupán résnyire nyílt,  majd  belépett rajta Rob.

Nem volt túl határozott, mintha félt volna attól hogyan reagálok.

-Szia.-mondta halkan-Hogy vagy?-kérdezte valamivel határozottabban.

-Most már jobban.Nézd Rob sajnálom hogy úgy elrohantam, hülyén viselkedtem.

-Dehogy is haragszom.Eleve nemet kellett volna mondanom.Én sajnálom.-mondta szánakozóan.

Ezután kisebb csend telepedett ránk.Csak ott ültünk az ágyon és néha egymásra pillantottunk, de amint észrevettük elkaptuk tekintetünket.Komolyan mint a gimiben.Ezen elmosolyodtam csöppet.Aztán arcom komolyabb lett.El kell mondanom neki, igen joga van tudni.Csak ez járt az eszemben és némi hezitálás után szólásra nyitottam számat.

-Rob, mondanom kell neked valamit, de nem lesz túl kellemes. -kezdtem bele mondandómba.

-Mond csak nyugodtan bármi is legyen.-mondta és eközben bátorítás képen megszorította a kezemet.

Érintése nyomán libabőrös lettem, és gyorsan elkaptam kezemet.Szerencsére nem túl feltűnően, azt hiszem nem vette észre mit is váltott ki belőlem így folytattam a beszédet.

-Én...nem is tudom hogy mondjam.-csak dadogtam, tanácstalan voltam.

-Kezd a lényegnél!Bármi is az.

-Rendben.Szóval... én terhes voltam.-mondtam és miután ezt kimondtam lehajtottam a fejemet.Nem mertem a szemébe nézni.De arcára kíváncsi voltam így felpillantottam.

Zavart volt, és zaklatott, ami nem is csoda , nem mindennap közlik az ember fiával hogy gyereke lehetett volna.

-És....mikor?-alig bírta kinyögni ezt a két szót, hirtelen elsápadt.

-Kb. fél éve, de elvetéltem.-mondtam el hát ezt a szörnyűséget.

-Miután elmentél rosszul lettem, de rendszeresen minden nap hánytam és szédültem, a terhesség minden tünetét produkáltam ,de én azt hittem hogy csak a stressz miatt van.Egyszer azonban Ash átjött hozzám egy terhességi teszttel, mert már nem bírta nézni ahogyan szenvedek és a babára gyanakodott.Persze én először kinevettem, de megcsináltam a tesztet és pozitív lett.Nem akartam elhinni.Másnap el is mentem az orvoshoz, aki gratulált és azt mondta hogy már 3 hetes kismama vagyok.-vallottam be.Eközben figyeltem Rob arcát amiről teljes tanácstalanságot és mérhetetlen szomorúságot tudtam leolvasni.Ezután folytattam, a legszörnyűbb résszel.

-Nagyon boldog voltam és mindenképpen szerettem volna neked elmondani, lehetőleg személyesen.Így Lizivel, a nővéreddel elkezdtünk keresni.Egy nap fel is hívott hogy meg van a címed.Nagyon boldog voltam alig vártam hogy gépre szállhassak.Siettem.És a nagy sietségben megcsúsztam.Leestem a lépcsőn.És elment a baba.Ezután depressziós lettem, nem kerestelek többet és a nővéredet is megkértem hogy ne szóljon neked.De most úgy éreztem hogy el kell mondanom, jogod van tudni.-vallottam be mindent.

Felnéztem Robra, és olyas valamit láttam amit soha nem akartam.Sírt.A könnycseppek villám gyorsasággal gördültek le arcáról.Ekkor már én is zokogásba törtem ki.Nem tudtam mit csináljak, hogyan vigasztaljam meg ha egyáltalán az lehetséges.

Így reflexszerűen cselekedtem, átöleltem.Jó szorosan .Ő csak sírt, és könnyek közt megszólalt:

-Sajnálom Kris, én... nagyon sajnálom-mondta alig érthetően.

-Én  is .-csak ennyit tudtam mondani.

Nem tudom meddig ölelhettük egymást, de nem is érdekelt, most csak ő és én voltunk, és a halott kisbabánk emléke....