15.Fejezet( TELJES)

15.fejezet-Csókok közepette:

Rob szemszöge:

Amikor ajkunk egymáshoz ért, féltem a visszautasítástól.
Kris kezét mellkasomra támasztotta.Gyengéd csókot lekeltem szájára.Először nem viszonozta, aztán mint ha minden megváltozott volna.Kezét elvette testemtől, és ujjaival hajamba túrt.Közelebb vont magához.
Meglepett tette, de mérhetetlenül boldog is voltam.Ajka játékba lendült az enyémmel.Szinte faltuk egymást.
A fellegekben éreztem magam, belül ujjongtam.Nem tudtam elhinni hogy tényleg viszonozza csókom, hogy Ő is akarja.
Nyelvemmel végigsimítottam felső, majd alsó ajkán, így kérve bebocsátást.Meg is kaptam.Nyelvünk táncot járt, őrjítő táncot.
De sajnos el kellett válnunk egymástól.Mind ketten kapkodtuk a levegőt.Egymás tekintetét fürkésztük.Nem sok mindent tudtam kiolvasni gyönyörű szemeiből.Csak meredtek rám.Aztán hirtelen megszakította a szemkontaktust.
Megijedtem, féltem hogy megbánta.Hogy elrohan.
Szipogást hallottam.Álla alá nyúltam így kényszerítettem hogy a szemembe nézzen.Sírt.Könnyei utat törtek szépséges arcán.
Megbántottam, hülye vagyok.Nem kellett volna megcsókolnom, mit is gondoltam?Okoltam magam.
Hüvelykujjammal letöröltem könyncseppjeit.Meg akartam vigasztalni, így végigsimítottam karján.Érintésem nyomán libabőrös lett.
-Rob ne.....ne csináld ezt velem, kérlek!-szipogta.
-Lucas miatt, vagy mert nem akarod?-kérdeztem.
Kris lehajtotta a fejét, nem nézett a szemembe.
-Ez bonyolult!És amúgy is mind egy nekem vőlegényem van, nem tehetem ezt.-mondta és felnyújtotta gyűrűs ujját, igazolva állítását.
Megfogtam kezét, és összefontam ujjainkat.Mélyen a szemébe néztem, látni akartam hogyan reagál.Megremegett, pontosan úgy mint régen.Nem akartam elhinni.Talán még mindig szeret.Újra remény csillant meg előttem.Hiszen engedte hogy megcsókoljam, és még viszonozta is.Tudnom kell hogy mit érez.
-Ha a szemembe mondod hogy már semmit sem jelentek neked, hogy már nem szeretsz akkor békén hagylak ígérem.Csak azt kell mondanod hogy nem szeretsz és elengedlek.-leheltem nyakába.
Ismét összerezzent.Hosszú percekig meg sem szólalt.
Lába remegett, úgy éreztem ha most nem fognám erősen, menten összeesett volna.Derekánál fogva tartottam.
-Kris, mondj valamit, kérlek.Válaszolj!-utasítottam gyöngéd hangon.
Arca szomorú volt, tekintet könnyeitől csillogott.Nem sok hiányzott ahhoz hogy újra sírásban törjön ki.
-Kérlek!-mondtam újra.-Csak mond hogy már nem szeretsz, és elmehetsz.
Ekkor újra rám nézett végre.
-Nem szoktam hazudni!-lehelte alig hallhatón.
Nem akartam hinni a fülemnek.Szóval szeret.
Hirtelen kiszakította magár karjaimból és futásnak eredt.Szerencsére nem volt olyan gyors, így utol tudtam érni.
Elkaptam karjánál fogva, és gyengéden egy fának támasztottam.
Senki nem volt már rajtunk kívül a parkban.Csak mi.Későre járt már.
Derekára tapasztottam a kezem , és ismét megcsókoltam.El akart taszítani, de olyan erőtlen próbálkozás volt hogy nem törődtem vele.Még közelebb vontam magamhoz.Ekkor már nem ellenkezett.Nyelvünk ismét intenzív táncot járt egymás szájában.
Ebben  a percben nagyon boldog voltam, hiszen újra a karjaimban tarthatom.
-Szeretlek.... nagyon szeretlek.-mondtam két csók között.
Ekkor Ő is kimondta, bár már tudtam de az szájából hallva egészen más volt:
-Szeretlek Rob, és is nagyon szeretlek!-újra ajkára tapadtam.
Nem tudom meddig csókolhattuk egymást, de nem is érdekelt, csak Ő és én voltunk, annyi idő után.Újra azt éreztem hogy élek, és hogy ennél boldogabb már nem is lehetnék.
Azonban nem tarthatott sokáig örömöm, ugyan is félbeszakítottak.....

Kristen szemszöge:

Telefonom a legrosszabb pillanatban  megcsörrent.Először nem nagy jelentőséget tulajdonítottunk neki, folytattuk tovább tevékenységünket.Azonban valaki nagyon kitartó volt, nem akarta letenni, így hát végül kelletlenül elváltam Rob puha ajkaitól.
Felsóhajtottam, és nagy nehezen előbányásztam nadrágom zsebéből a készüléket.
-Igen?-szóltam bele kissé morcosan.
-Szia kicsim, hol vagy?Későre jár már, nincs semmi baj?-kérdezte Lucas.
Amint meghallottam hangját, eluralkodott rajtam a bűntudat.Akár mennyire is jó volt csókolóznom Robbal, és minden porcikám folytatná ez nem helyes.Lehajtottam fejem, nem akartam az előttem álló személy szemébe nézni.
-Nem, dehogy is semmi baj nincsen.-nyugtattam meg vőlegényem -Ashleynél vagyok, vásárolgattunk egy kicsit.-hazudtam.
-Értem, mikor jössz haza?Hiányzol.-mondta.
-Nem sokára indulok.És te is hiányzol nekem.-válaszoltam.Az második mondatnál, Rob összerezzent, tudtam hogy fájt neki amit mondtam.Felnéztem rá és eltátogtam egy "sajnálomot".
Ő erre hátralépett, így hagyva teret nekem.
-Rendben, siess már várlak.-szólt bele  a kagylóba.
Miután letette a telefont, nem tudtam mit is csináljak.Csak álltam Rob előtt, aki engem pásztázott tekintetével.Nem tartottam a szemkontaktust.Cipőmet tüntettem ki figyelemmel.Rob nagyot sóhajtott, majd megszólalt.
-Most mi  lesz?-kérdezte kesernyés hangon.
Egy kis ideig hezitáltam, majd választ adtam kérdésére.
-Nem tudhatja meg...-ennyit mondtam csupán.Arcára fájdalmas vigyor ült ki.
Nem mondott semmit. A csend kezdett kínos lenni, nem tudtam mit is tehetnék.
-Rob,...nekem vőlegényem van!Én...én nem tehetem ezt.-mondtam.
-Úgy akarsz tenni mint ha semmi nem történt volna?-kérdezte.Hangjában némi gúny is volt.
-Mi mást tehetnék?-kontráztam rá.
Jó ideig csendben álltunk egymás előtt.Nem bántam meg semmit.A mai nap volt hosszú idő után a legboldogabb.Hogy vele lehettem, mindennél fontosabb a számomra.De nem hagyhatok mindent hátra, nem dobhatom csak úgy a kukába az eddigi életem.Tudom ez hülyén hangzik, hiszen előttem áll az a férfi akit tiszta szívemből szeretek, és aki mellett lennék a legboldogabb az életben.
Hogy miért nem Őt választom, hogy miért hezitálok?
Talán azért mert mindig is szerettem elszúrni az életem.Vagy mert gyáva vagyok.
Szeretem Lucast, de közel sem annyira mint Őt. Luk támaszt nyújtott nekem a nehéz időkben, és ezt soha sem fogom tudni meghálálni.De amióta visszajött Rob egyre inkább rá kellett jönnöm hogy amit Lucas iránt érzek az nem szerelem, és talán ezt mindig is tudtam.De jó volt hogy ott volt nekem.Lehet hogy ez önzőség de azt hiszem soha sem szerettem, csak jól esett hogy mellettem van, hogy támogat.
Nem hagyhatom el, csak úgy nem.És ezt neki is meg kell értenie.
Még mindig csend uralkodott közöttünk, tudtam megbántottam, hogy nem erre számított.
-Mennem kellene.-mondtam alig hallhatóan.
-Hazakísérlek.Késő van és sötét, nem mehetsz egyedül.-ragaszkodott hozzá.Elmosolyodtam.
-Már nem vagyok kisgyerek.Nagy lány vagyok.-mentegetőztem.
-Nem érdekel.Elkísérlek.-mondta ellentmondást nem tűrően.
Néma csendben  ballagtunk egymás mellett, egy szót sem váltottunk egész úton.Már a sarkon jártunk amikor Rob hirtelen megállt az út közepén és nem szándékozott tovább jönni.Megfordultam és kérdő tekintettel néztem rá.
-Innen nem megyek tovább.Nehogy meglásson.-célzott Lucasra.-Ne felejtsd el felhívni Asht és egyeztetni vele.-hangjában némi megvetés és mérhetetlen szomorúság hallatszott.
Nem mentem tovább.Csak álltam vele szemben.Tudtam mondanom kellene valamit, de olyat nem tudok úgy sem amit szeretnék és amit Ő szeretne, így csak néztem Őt.
Az eső hirtelen megeredt, úgy ömlött mintha dézsából öntenék, de mi csak álltunk ott.Nem érdekelt a zápor, sem hogy fázom.Lábam mint ha földbe gyökerezett volna, nem tudtam és nem is akartam mozdulni.Tudtam ha elmegyek mindennek vége lesz.Ez a csodálatos nap csak emlék marad számunkra.Én hazamegyek Lucashoz, vele töltöm az éjszakát, és csak ábrándozhatok arról hogy Ő ölel.
De nem tehettem mást, nem tehetek mást akármennyire fáj is.És csak remélni tudom hogy egyszer meg fogja ezt érteni.
Az eső nem csendesedett, nem akart elállni.Ruháink teljesen eláztak, de egyikünket sem zavarta.
Tudtam mennem kell, Luk aggódni fog.
-Sajnálom!-mondtam és elindultam az kanyargós utcán.
A sarkon még visszanéztem.Még mindig ott állt.És engem nézett.Végül befordultam az utcánkba.

Fájt a szívem, szenvedtem legbelül és tudom hogy ez mindig is így lesz.De így a  helyes.
Mi nem lehetünk együtt.Lehet hogy ezt még nagyon meg fogom bánni, sőt biztos, de most úgy gondolom hogy ez a helyes, és így kell cselekednem.
Az nap éjjel könnyek között aludtam el.És az elkövetkezendő napok sem  teltek kellemesebben.
Lucas visszautazott a betegéhez, és pedig ki sem mozdultam a házból.Legszívesebben meghaltam volna.Nélküle csak szenvedek.
Szenvedek mert tiszta szívemből szeretem, és minden percben rá gondolok, vele akarok lenni és hozzá vágyom.Félek beleőrülök ebbe.
Nincsen olyan nap amikor nem sírok, még akkor is mikor Lucas itthon volt.Elbújtam a fürdőszobába és utat engedtem könnyeimnek.
Vajon Ő hogy van, most mit érezhet.....


Pár komit lécci! XD

Puszi:  csillamlany.robsten   (Dóri) :)